Ailer Zita, óvónő Testvérféltékenység? - "Anyu! Én mikor leszek olyan, mint Barnus?"

A nyári szünet elején nagy reménnyel indultunk neki a nyaralásnak – „Minden gyermekem itthon, végre nincs semmi kötelezettség, rohanás, megfelelés. A pihenés és a nyugalom napjai várnak bennünket” – gondoltam. Eltelt egy hét, de még nyomát sem éreztem a pihenésnek és a nyugalomnak. Ezzel szemben én sokkal kimerültebb voltam, mint évközben.

Egész nap mást sem hallottam magam körül, csak veszekedést: - „Anyu! A Hanna nem hagy békén!” - „A Zaki elvette a sütimet!” - „A Sári nem engedi, hogy velük menjek!” - „Az Ágó piszkál!” - „A Boldi mindig elrontja a játékunkat!” És ez csak néhány mondat! Ennek a többszöröse hangzik el nap, mint nap. Néha magamba roskadok, és azt kérdezem: Biztos, hogy ennek így kell lennie? Mások gyerekei vajon veszekednek? Vajon mit rontottam el?

Az ilyen pillanatokban nehéz jó választ találni, mert a reménytelenség ural mindent. Az igazi választ mélyebben kell keresni. Más pillanatokban rejlik. Olyan tapasztalatokban, amikor az ember megérzi azt, hogy az életünk értelme a szeretet. Az, hogy valaki elfogadjon bennünket olyannak, amilyenek vagyunk. Ez mozgat bennünk mindent. Ennek a tapasztalásnak az elsődleges helye a család.

Hanna lányom nagyon el volt keseredve egyik délután. Sokat veszekedtek vele aznap a többiek és ő nagyon elszomorodott. (Azon, hogy kinek van igaza, kár tépelődni. Mert mindenkit meg lehet érteni a saját szemszögéből. „Teljes igazság” nem létezik a családban.)
- „Anyu! Engem senki sem szeret!” – és sírva odabújt hozzám. Egy pillanatra nem tudtam, hogy mit is mondjak neki vigasztalásként.
- „Tudod, a szeretet a legnehezebb dolog a világon, de a legkülönlegesebb is. Először nekünk kell adni a szeretetet másoknak. Utána azt tapasztalod, hogy sokkal többet kapsz vissza, mint amennyit adtál!” – mondtam neki végül.
Hanna ettől megnyugodott. Én még sokat gondolkoztam ezen és úgy döntöttem, hogy elmondom a nagyobb testvéreinek, hogy mennyire szenved Hanna. A reakciójuk nagyon érdekes volt. Türelemmel, kedvességgel és szeretettel fordultak Hannához. Mintha már átélték volna ezt az érzést, és tudták azt, hogy csak egymásra számíthatnak.

Azt hiszem, ez az a csoda, ami miatt a legnagyobb ajándék lehet számunkra, ha van testvérünk. Bár állandó a veszekedés, irigység, harag, stb…, mégis egy pillanat alatt létrejön a megbocsájtás és végsőkig kitartás a másik mellett. Ez nagy csoda! Mi ennek a tanúi lehetünk naponta.

Hatéves kisfiam Zaki kérdezte meg tőlem: - „Anyu! Én mikor leszek olyan, mint a Barnus?” Barnus a nagy kamasz testvér, aki már sok mindent megtehet, amit akar. Sok mindent meg tud csinálni, mert erős és okos. Este pedig sokkal később mehet lefeküdni, mint a kisebb testvérei. Látszólag érthető Zaki vágya, a példa valóban követendő. De ez is sokkal mélyebb értelmű, mint aminek látszik. Nagyon jól lehet érzékelni, hogy a testvér az a valaki, akit követni szeretne. Olyanná akar válni, mint Ő. Így már nem csak mi szülők leszünk a példa gyermekünknek, hanem a testvérei is. Ez nagyon jó így! Mert az ő személyiségfejlődésük sokkal nyitottabb térben mozog. A sok testvér miatt színesebb, gazdagabb lesz a jellemük. A tapasztalat most is az, hogy „habár sokszor szenvedek a testvéremtől, mégis olyan akarok lenni mint ő”! Nagy dolog, hogy ezt láthatom a gyerekeimnél!

Eszembe jutnak még azok a pillanatok, amikor férjemmel bejelentjük, hogy új testvérük fog születni. A fogadtatás változó. A kisebb gyerekek felujjongva nagy izgalommal kérdezgetnek. A kamaszok enyhe fintorral az arcukon megjegyzik: „Jobb hír nincsen?”
Érthető a megjegyzés. Hiszen az ő szemükkel nézve az életük nehezebbé válik. Otthon többet kell segíteni, kevesebb pénz jut rájuk, állandó sírás-rívás-nyávogás lesz az otthonunk. Mégis mire eltelik a kilenc hónap, és megszületik a kisbaba, addigra minden megváltozik bennük. Sohase fogom elfelejteni azokat a pillanatokat, amikor a nagyobb testvérek először veszik kezükbe az újszülött testvérüket. Azt a büszke tekintetet, amivel rám néznek, azt a boldog mosolyt az arcukon. Mintha azt akarnák nekem mondani: „Látod? Az én testvérem!”
Bevallom, soha ilyen boldogságot nem láttam máskor a szemükben! Még akkor sem, ha a legjobban várt dolgot kapták is meg ajándékba. Mert ez maga az élet! És az élet a legnagyobb ajándék számunkra.

Biztos mindenkinek vannak ehhez hasonló történetei, képei az életében, amire ha visszagondol, hirtelen minden újra visszanyeri az értelmét. Nézzük ezeket a pillanatokat és bátran vágjunk bele a jövőbe!