Sikota Orsolya, rajztanár "Mezítlábas élmények" - beszélgetés Zsoldos Árpáddal, a madarász ovi alapítójával

– Honnan jött a Madarász ovi ötlete?
– A Madarász ovi létrejötte a Marcibányi Téri Mûvelõdési Központban 1981 óta mûködõ Madarász suli természetismereti szakkörnek köszönhetõ. Amikor az idejáró gyerekeket az elsõ természettel kapcsolatos élményeirõl kérdeztem, vidéki nagyszülõknél szer­zett tapasztalataikról meséltek: arról, hogyan keltek ki a kiscsibék, szoptak a malacok, vagy éppen arról, hogy mi történt egy-egy hétvégi kirándulás során. Ezek az emlékeik általában 5-6 éves korukra voltak tehetõek, ebbõl aztán arra a következtetésre jutottam, hogy a gyerek legfogékonyabb idõszakában – óvodás korban - kell megismertetni és megsze­rettetni a természetet. Azok a kevésbé szerencsés gyerekek, akiket nem visznek kirándulni a szüleik és nincsenek vidéki rokonaik sem, talán sohasem kerülnek kapcsolatba a természettel. Ezeknek a gyerekeknek találtam ki 1992-ben, a madarász ovit. Nem titkolt hátsó szándékom, hogy a gyerekeken keresztül kicsit a szülõket is neveljem. Az óvodás korú gyermek még nagyon szoros kapcsolatot teremt az intézmény és a szülõk között. Az óvodásokon keresztül lehet a szülõket kicsit formálni, iskolás korban ez a kapcsolat sajnos már lazább.

– Milyen módszerrel dolgozik?
– A madarász ovi foglakozásain nem információkat sulykolunk a gyerekekbe, hanem megteremtjük annak a feltételeit, hogy természettel kapcsolatos élményeket élhessenek át. Az 5-6 éves korosztály érzelmeire próbálunk meg hatni, és a szépet, érdekeset mutatjuk meg nekik. Ha a gyerekek megszokják a szépet, azt is észre fogják venni, ha az a szép eltûnik, mert valaki ráöntötte a szemetet. A természetvédelemnek egyik fontos, sõt a jövõnk szempontjából talán legfontosabb része, a gyermekek környezettudatos magatartásának kialakítása. Én a természetvédelemnek ezt a formáját választottam, a gyerekeket erre próbálom nevelni. A környezeti nevelés akkor lehet hatékony, különösen az óvodás korosztálynál, ha a gyereket nem egy olyan edénynek tekintjük, amelybe minél több tudást kell beleönteni a lehetõ legrövidebb idõ alatt, hanem úgy nézünk rá, mint egy fáklyára, amelyet meg kell gyújtani. És ha már ég a kis láng, lobog az érdeklõdés, akkor majd kérdeznek sokat, egyre okosabbakat, csak gyõzzük okos válaszokkal!

– Mi minden történik ezeken az óvodai foglalkozásokon?
– A program 8 foglalkozásból áll, melybõl 4 csoportszobai diavetítés, 4 pedig kirándulás. Egyrészrõl nagyon könnyû az óvodásokkal, mert nekik min­den új. Nem kell nekik ritka fajokat mutatni, hanem nekik a katicabogár és a házi veréb is ugyanolyan élmény, mint nekem/nekünk egy ritkán látható nagykócsag vagy egy vándorsólyom. Másfelõl nehéz az óvodásokkal, mert rendkívül õszinték, és ha valaki nem jól csinálja - különösen a csoportszobai foglalkozásokat -, akkor eszük ágában sincs udvariasságból végighallgatni az elõadást.

– Visszatérve a kiinduló gondolathoz, Ön emlékszik még, hogy mi indította erre az útra? Mi volt az elsõ természettel kap­csolatos élménye?
– Az én elsõ emlékem 4-5 éves koromból való. Budán laktunk a szüleimmel a vár oldalában, ahol akkoriban még rengeteg üres telek, úgynevezett grund volt, és az én kedvenc idõtöltésem az volt, hogy a hozzánk legközelebbi grundon csigákat gyûjtöttem esõ után. Büszkén hordtam õket haza, édesanyám nagy örömére. A következõ, amire emlékszem, már szinte ’tudományos kísérletként’ is értelmezhetõ: nagymamámmal a Batthány téri nagycsarnokba mentünk vásárolni, amíg õ az árusoknál válogatott, én a virágládákban nézegettem a méheket. Ámulva figyeltem, amikor is odajött egy nagyobb fiú és kézzel megfogott egyet közülük. Én már akkor is tudtam, hogy a méh megszúr, ha megfogom, és nagyon csodálkoztam, hogy õ sértetlenül megúszta a vakmerõ tettet. Megkérdezni persze nem mertem tõle a titkát, amikor viszont elment azt gondoltam, egy életem egy halálom kipróbálom én is. Nem úsztam meg szúrás nélkül, feldagadt újjal rohantam a nagymamámhoz, aki ekkor világosított fel, hogy a here- méheknek - a fiúknak - nincs fullánkjuk. Ennyivel biztosan többet tudott nálam a másik srác... Összességében nagyon szerencsésnek tartom magam, gyermekkoromban u­gyanis majd’ minden nyarat nagyszüleimnél Soltszentimrén a Kiskunságban töltöttem, mezítláb, reggeltõl estig kint a természetben. Az ott szerzett élményekhez hasonlót próbálok a gye­re­keknek a madarász oviban nyújtani.