Bent ülök az óvodai csoportban, kevesen vannak, pedig a szokásos óvodai napok egyikét látom. A gyermekek nyugodtan játszanak, amikor egyszer csak hangoskodva megjelennek többen az ajtóban. Megérkeztek az egyik különóráról. Az óvónéni odamegy az órarendhez(!) és szólítja a következő kiscsoportot, készüljenek a következő különórára…
És ez így megy szinte minden délelőtt. Torna, úszás, logopédia, hittan, és még sorolhatnám… Aztán jön a délután, és kezdődik a foci, az akrobatikus tánc, a néptánc, a játékos angol (német) óra, a korcsolya és a síelés télen… Aztán még elvisszük a gyermekeinket külön fejlesztésre, iskola előkészítőre, és még sok minden másra, ami belefér a napba. Otthon egy kis TV/DVD mese, fürdés, és gyorsan alvás… Tényleg ezt szeretnék a gyermekeink? Vagy miért gondoljuk azt, hogy lemaradnak (végérvényesen!) valamiről? Vagy nem tudunk, nincs erőnk együtt lenni a gyermekeinkkel, ezért kiadjuk őket szakembereknek foglalkoztatásra? Vagy úgy gondoljuk, szokja meg a gyermekünk, hogy vannak kötelességei, nem lehet egész nap játszani, nem ez az élet?! Meg kell edződni, fel kell készülni az iskolára! Nem lehet, hogy a mi gyerekünk lemaradjon, valamilyen hátránnyal induljon! Le kell fárasztani a gyerekeket, mert nem lehet velük bírni?
Panaszkodunk, hogy felgyorsult világban élünk, mi (bezzeg) még egészen más ritmusban éltünk, és közben nem vesszük észre, hogy mi magunk gyorsítjuk fel a ritmust, kényszerítve az óvodákat arra, hogy kiszolgáljanak minket. Óvodáink pedig nehezen állnak ellen, mert szolgáltatnak, de egyben ki is szolgáltatják a gyerekeket! Minden józan felnőtt tudja, hogy nem lehet úgy elmélyülten dolgozni, alkotni, ha rendszeresen megzavarják, ha menni kell valahova, ha állandóan csörög a telefon (hacsak nem ügyfélszolgálatosak vagyunk).
Mindannyian azt szeretnénk, ha gyermekeink nyugodtak, kiegyensúlyozottak lennének, ha elmélyült figyelemmel, koncentrációs készséggel kerülnének iskolába, ha készségeik, képességek kimunkáltak, begyakorlottak lennének, ha hosszan és kitartóan foglalkoznának azzal, amit éppen csinálnak. Ha jól halljuk ezt a mondatot, akkor a sok-sok külön programmal pontosan ez ellen teszünk.
S meg is van az eredménye ennek: egyre több a figyelemzavaros, nyugtalan, túlmozgásos gyermek, akik nem tudnak otthon sem elmélyülten játszani, belefelejtkezni a babázásba, vagy éppen a legózásba?
Vajon miért?
Az idegrendszer érésekor magába szívja, kialakítja a külvilág diktálta ritmus mintázatát. Ha van idő játszani, mert ez a legfontosabb tanulás, és élet-előkészület az óvodáskorban, akkor az idegrendszer megtanulja, hogy van idő, és lehetőség a kísérletezésre, a hibázásra, a begyakorlásra, a tökéletesítésre, az idegi összeköttetések megteremtésére, stabilizálására. A figyelem is csak úgy tud alakulni, a koncentráció erősödni, ha a gyermeknek hosszú ideje van biztonságban önmagára figyelni. Csak a mi figyelmi terünk által védett nyugalomban képes arra, hogy ne kelljen minden pillanatban a külvilágra figyelni, készenlétben lenni, kapkodni. A figyelemfejlesztésnek csak ez az egy útja van! Engedjük a gyermeket hosszú időn keresztül a játékban önmagát próbálgatni, önmagára figyelni, és ehhez a léthez csatlakozni. Nem megmondani, javaslatokat tenni, hanem engedni kipróbálni sok mindent. Sikert és vereséget, örömet és bánatot, izgalmat. Minden gyermeknek szüksége van arra, hogy megélje ezeket az érzéseket, kipróbálja mire, hogyan reagálhat, hogyan érdemes, mi viszi előre? A játék bensőséges helyzetei adják meg számára azt az élményt (és idegrendszeri lenyomatot), hogy a tanulási folyamat kezdetekor sok próbára, türelemre, kitartásra van szüksége, és csak az automatizmusok kialakulása után lehet gyorsítani! Amikor már nem kell figyelni minden apró lépésre, hanem rá lehet bízni az idegrendszer tanultságára a folyamat nagy részét.
A túl sok különóra nagyon megterheli, fárasztja az idegrendszert. Gyors tempójával, elvárásaival, teljesítmény-centrikusságával hamar elvész benne a próbálgatás, a sok idő adta kimunkálási lehetőség. Az idegrendszer felbolydul, nincsenek kellően stabilizálódott, nyugodt kapcsolódások, a viselkedés izgatottá, nyugtalanná, békétlenné válik.
A gyerekek ebben a korban a kezdeményezések nagy csodáját élik meg (Erikson, 1991) a játékban, a társas kapcsolatokban, s csak a következő életszakasz, a kisiskoláskor fókuszában jelenik meg a teljesítmény! Ha túl hamar lehozzuk ezt az életkor-idegen teljesítményelvárást az óvodába, nem lesz mit adni (ha nincs játék-, és meseélmény-gyűjtés), és újra csak azt élik meg a gyermekek, hogy itt is annyi mindent kérnek tőlük. Pedig ők csak játszani szeretnének, hosszan, boldogan, védetten.
A cikket a LurkóVilág.hu felkérésére Dr. Gőbel Orsolya, pedagógiai szakpszichológus, SZPT terápia létrehozója, Varázsjáték foglalkozásaink vezetője írta
A fenti írás a LurkóVilág nyomtatott magazin 2009. tavaszi (III.évf. 1.sz.) számában jelent meg.
Feltöltés dátuma a lurkovilag.hu óvodai portálra: 2009-09-04.
