Mindig elgondolkodik az ember azon, hogy egy óvodai évzárónál mi az, ami nem terheli meg a gyerekeket. Hogyan lehet úgy létrehozni egy nem túl hosszú műsort úgy, hogy mindenki szerepeljen benne, hiszen, valljuk be őszintén, minden szülő a saját gyermekére kíváncsi.  Nem minden gyerek alkalmas arra, hogy kiálljon a szülők elé, elviselje a mobiltelefonok, fényképezőgépek kattogását, hogy hosszú verset mondjon, vagy énekeljen. Hogyan lehet ezt pedagógusként áthidalni úgy, hogy ne sérüljön benne se gyerek, se szülő, se óvónő.

A gyerekek izgulnak, lámpalázasak, görcsösek, a szülőknek pedig elvárásai vannak, hiszen kíváncsiak rá, mit is tanult a gyermek ebben az évben, az óvónő pedig retteg, hogy minden rendben lesz-e. Meggyőződésem, hogy egy nevelési év lezárásának vidámnak, önfeledtnek, közösségformálónak kellene lennie. Erre a pontra akkor szoktunk eljutni, amikor a műsornak vége, és jön a torta, vagy fagyi… De már az sem jön, hiszen egy központi rendeletnek megfelelően nálunk már ez is tilos. A fenti okok miatt tehát fogtuk magunkat, szakítottunk a hagyományokkal, és egy rendhagyó évzárót szerveztünk meg egy szép csütörtöki délelőttre.

Átgondoltunk, ötleteket gyűjtöttünk, kör e-mail-eket írtunk a szülőknek, hogy ne számítsanak díszruhás, feszengős, csittegős évzáróra, mert helyette más lesz: családi kirándulás, meglepetéssel fűszerezve. Terveink között szerepelt egy csapatverseny három csapattal, állomásokkal, menetlevéllel, játékkal, majd olyan közös sporttevékenységek, amelyeket a mozgás foglalkozásokon játszunk a gyerekekkel, a végére pedig együtt énekelést, körjátékok levezetését, verselést gondoltunk tenni. Aztán elkezdtünk szervezkedni, segítő szülőket magunk köré gyűjteni, megoldandó, vicces feladatokat keresni gyereknek, felnőttnek egyaránt, majd eszközöket biztosítani a kivitelezéshez. Kedvenc játékokat, dalokat, dalos játékokat, verseket válogattunk a gyerekekkel, hogy a szülők azért hallják, mi ilyesmit is tudunk. No de lássuk, mit történt velünk aznap.

Reggel nyolckor gyülekeztünk az óvoda udvarán, negyed kilenckor már az utcán várt minket a városnéző kisvonat, s az egészen Éger-völgyig vitt bennünket, onnan pedig elindultunk a tetőre.

Volt, aki hamarabb ért fel, volt, aki lassabban, minden szülő vigyázott és figyelt minden gyerekre, így mindenki a saját tempójában tudott haladni. Egy kis körülnézés és a kilátó megmászása után összegyűjtöttük a segítő, állomásvezető szülőket, és ismertettük velük a feladatokat, a pontozás menetét, majd átadtuk nekik az eszközöket, és a rét különböző pontjain megkeresték a helyüket. A csapatokat sorszámok húzásával raktuk össze, nehogy az a vád érjen minket, hogy részrehajlóak vagyunk, majd elindult a játék. Elsőként ki kellett találni az uralkodó ház (csapat) nevét, összetartozó címerét, esetleges csatakiáltását!

Majd szépen sorban elindultunk az állomásokra:

  1. Mese alkotása egymás után kihúzott tárgyakhoz kapcsolódó történetek összeszövésével. Egy zsákba tárgyakat tettünk, és amilyen sorrendben kihúzták a gyerekek a tárgyakat, úgy kellett megalkotni a mesét. A tárgyak a következők voltak: sárkánybáb, kastély, sztetoszkóp, stift ragasztó, vadászrepülő, hajcsavaró, dinoszaurusz, Törpapa figura, tűzőgép, sportkupa. Minél több tárgyat húztunk ki, a mesék annál viccesebbek lettek.
  2. Szlalom pálya ? a bekötött szemű szülőt a gyerekek vezették végig a bóják között.
  3. Vonatozás ? a felnőttek guggolva, a gyerekbe kapaszkodva tesznek meg egy-egy szakaszt. Először úgy gondoltuk, hogy az egész csapat egyszerre teszi ezt, de aztán kettesével mentek végig a pályán a csapattagok.
  4. Dalfelismerő verseny: egy ki zsákba képeket rejtettünk a gyerekek által ismert dalokból. Rá kellett jönni, hogy milyen dalra utal a kép, majd el is kellett énekelni azt.
  5. Memóriajáték ? Mi változott meg? A gyerekeknek ki kellett találniuk azt, hogy a velük szemben álló szülők mit változtattak meg saját magukon.
  6. Rajzolás előre megadott mennyiségű elemmel, adott sorrendben. Vajon melyik csapat a legkreatívabb?
  7. Madzagtekerés farúdra a mászóka tetejéről. Melyik gyerek a leggyorsabb?
  8. Ne engedd leesni a lufit! A csapatoknak együtt kellett fenntartani a lufit a levegőben, ami nagyon nehéz volt (nem is sikerült), hiszen közben fújt a szél, és a lufikat mindig befújta az erdőbe.

Minden egyes feladat teljesítése után az állomásvezetők pontozták az uralkodó házak teljesítményét, majd az összesítés után eredmény hirdettünk. Senki nem maradt le a csokiról.

Egy idő után éreztük, hogy túlterveztük magunkat. Sem dalolni, sem verselni nem volt idő, sem nagymozgásos játékokat nem tudtunk már játszani. Csak arra volt mindenkinek ereje, hogy lemásszunk a hegyről és visszatérjünk az óvodába ebédelni és pihenni. Nem baj, majd jövőre egy másik hegyen vagy egy strandon megvalósítjuk a többit, hiszen még sok minden maradt a tarsolyunkban, és addig rengeteg új dolog fog még eszünkbe jutni, amivel bővíthetjük ezt a programot.

Azt gondolom, hogy felnőtt és gyerek egyaránt jól érezte magát, nagyokat nevettünk, önfeledten játszottunk minden görcs és megfelelési kényszer nélkül. Olyan játékokat használtunk fel, amelyeket az óvodai hétköznapokban ismertettünk meg a gyerekekkel, így a szülők beleláthattak a mindennapjainkba, jobban megismerhették egymást is, ami jót tett a szülői közösség formálásának. Még van két évünk együtt? Szívből remélem, hogy az ilyen és hasonló alkalmak mindannyiunknak örömet okoznak és a hasznunkra válnak.

Imre Ágnes, óvodapedagógus, tagóvoda-vezető írása

A fenti írás megjelenési dátuma a lurkovilag.hu óvodai portálon: 2016-07-31